1986-ban ott álltunk a sásdi sportpályán, és nem tudtuk, hogy már megváltozott a levegő körülöttünk.

Gyerekkori emlék — és ami mögötte volt.

Május 1-jén Sásdon minden a helyén volt. Legalábbis úgy tűnt. A sportpálya salakján vonultunk, a vörösre festett kerítés mellett mentem apámmal. A zászlók hullámoztak — piros-fehér-zöldek és azok a másfajta pirosak, amelyek akkor még természetes részei voltak a világnak.

Május 1-jei felvonulás a sásdi sportpályán, ünnepi tömeg (1986)

A képen minden rendben van. Sorok, zászlók, emberek — mintha egy gondosan megszervezett világ lenne. És valóban az volt. Csak éppen nem teljes. Én egy kis magyar zászlót szorongattam. A tribün két oldalán magasra tornyozott hangfalak recsegtek, valaki beszélt, aztán zene szólt. A levegőben friss fű illata keveredett a salakporral, amit a tömeg felvert. Gyerekek futkostak, lufik lebegtek, nevetés szállt. A világ egyszerű volt és érthető.

A Dunántúli Napló 1986. május 1-i címlapja – megnyugtató hangvételű tájékoztatás

A másik képen már ott van az, amiről a pályán nem beszéltek. Fekete betűk, vastag cím: megnyugtatás. Papíron minden rendben volt. A papír nem félt. Nem kérdeztem semmit. A szüleim sem mondtak semmit. Pedig néhány nappal korábban történt valami. Egy szó, amit akkor még nem ismertem:

Csernobil.

A felnőttek hallották. Az újságok írták. A rádió bemondta. De amit mondtak, az megnyugtató volt:

Nincs veszélyes sugárzás!

Ez így jelent meg — vastag betűkkel, határozottan. Mintha nem is lehetne kétség. És mi ott álltunk a napon. Nem húzódtunk be. Nem maradtunk otthon. Nem félt senki — vagy ha igen, nem mutatta. A levegő ugyanúgy körülölelt minket, mint máskor. Csak mi nem tudtuk, hogy már nem ugyanaz. 

A nyár elmúlt.

Gyerekként ez csak annyit jelentett, hogy kevesebb a fagyi, több az eső, és hűvösebbek a reggelek. Szeptemberben viszont valami megváltozott. A szüleim a Községi Tanácsnál dolgoztak, így természetes volt, hogy körülöttük vagyok. Láttam, amikor megjelent a felhívás: polgári védelmi gyakorlat.

Felhívás feltételezett atomcsapás elleni polgári védelmi gyakorlatra (Sásd, 1986)

Ez már nem ünnep volt. 
Ez utasítás volt. 
A papír hangja megváltozott.

Helyi vezetők és szakemberek felkészülése rendkívüli helyzet kezelésére (Sásd, 1986)

Arcok, amelyek komolyak lettek. Jegyzetek, térképek, táblák. Itt már nem beszéltek hangosan. Itt már tudtak valamit — vagy legalább sejtették. Emlékszem, hogy zacskózott ivóvizet szortíroztak. 
Csendben, rendszerben.
Mint akik készülnek valamire.

Kirakatok fóliázása – a radioaktív por elleni védekezés egyik módszere(Sásd, 1986)

Az ABC kirakata furcsa lett. Mintha a bolt is védekezni próbálna. Fólia és tapéta választotta el a megszokottat attól, ami kint volt. Az asztalon élelmiszerek sorakoztak, feliratokkal:

mit kell letakarni, mit kell elzárni, mit nem szabad kint hagyni.

Élelmiszerek lefedésének és védelmének bemutatása radioaktív por ellen (Sásd, 1986)

És ott volt egy védőruha. Nem jelmez. Nem játék. Maszk, vastag anyag, gumicsizma. Úgy nézett ki, mintha már egy másik világból jönne. Abból, amelyik felé mi még csak tartottunk. És volt valami, ami különösen megmaradt.

Szarvasmarha dekontaminálása polgári védelmi gyakorlat során (Sásd, 1986)

Egy állat állt több ember között. Ők ugyanabban a nehéz, zárt ruhában voltak. Vizet locsoltak rá. Dörzsölték. A jelenet egyszerre volt abszurd és ijesztően komoly. Mintha le lehetne mosni valamit, amit nem lehet látni. 

Sásd utcáit járva, fura dolgokat láttam. A Deák téren egy sátor alatt egy kisbuszt mostak. Az Erzsébet utcában az ablakokat lefóliázták. 

És aztán:

Földdel fedett ideiglenes óvóhely a sugárzás elleni védekezés részeként (Sásd, 1986)

Friss föld. Deszkák. Egy felirat: „ÁROKÓVÓHELY” Az emberek megálltak. Nézték. Nem nevettek. Nyomasztó érzés volt gyerekként lent lenni, pedig csak pár percet töltöttem ott.

Díszszemle Komlón – a hivatalos ünnepi rend képe (1986)

És mégis:

közben minden ment tovább. Díszmenet. Sorok. Egyenruhák. Mintha a rend önmagában biztonságot jelentene.

Gyerekként nem raktam össze. Májusban ünnepeltünk a szabad ég alatt. Szeptemberben már azt gyakoroltuk, hogyan védekezzünk az ellen, ami a levegőben lehet.

Ugyanabban az évben.

Ugyanazokon az utcákon.
Ugyanazokkal az emberekkel.

A szüleim elmagyarázták, amit akkor tudtak. Például, hogy a salátát jobban meg kell mosni...
Talán nem akartak megijeszteni. Talán ők sem tudtak többet. Talán hittek annak, amit mondtak nekik. Vagy csak tették a dolgukat — ahogy akkoriban kellett.

Évekkel később értettem meg igazán. Hogy amikor a sportpályán álltunk, már rég úton volt valami. Hogy a „nem veszélyes” nem mindig azt jelenti, hogy nincs veszély. És hogy a legveszélyesebb dolgok néha teljesen láthatatlanok.

Ma, ha arra a napra gondolok, nem csak a zászlókat látom. Nem csak a zenét hallom. Hanem azt is, amit akkor nem lehetett észrevenni:

a levegőt. 

Amit belélegeztünk.
Amit nem kérdőjeleztünk meg.
És amiről nem beszéltek.

Urvald Péter